Takács-Csomai Zsófia: Pádimentum

I.

Hagyom, hogy zubogjon fejemre a víz. Nem hallok semmit, vizes hajam kötegekben lóg a vállaimra. Egyszerre vagyok sebezhető és erős. Az éjjel rókával néztem farkasszemet a függöny rejtekéből. Akkor még nem tudtam, de hajnalra már territóriumaként tartotta számon udvarunkat. A mellettem lévő üres helyen siklik végig kezem. Az oda tartozó test hiánya lyukat éget a matracba, le egészen a ház alapjáig.

II.

Kikászálódom a kádból, belebújok papucsomba. Egy pillanatra megállok a mosdókagylónál. Végy erőt magadon! – nézem a tükörképemet. A nappaliba lépve letaglóz a fény. Sugarai a hársfa szélfútta leveleivel rajzolnak árnyjátékot a fotel kárpitjára. A langyos kora őszi idő kedvez a poloskáknak is, melyek észrevétlen bújnak bele a legapróbb repedésekbe, és mikor leszáll az éj, megrohamozzák a nyugovóra térőket. Undorodom az üvegházban elburjánzó málna édes levét szipolyozó rovarok látványától. Az ablakban a nyíllevél ontja magából a zöldet, nyújtózkodásának csak az ablaküveg szab határt. A beszűrődő fényről felidéződik bennem a kisszoba, ahol az egyszeregyre tanítottak. Később tanítóm oldotta meg a számtanpéldákat az orvosnak, míg én kabátjainkat fogva esetlenül várakoztam a háttérben. A gyermekből így lesz felnőtt, s az öregből egyre magatehetetlenebb.

III.

Magamra kapom ruháimat, a konyha felé indulok. A sütőből áradó illat elvegyül a konyha levegőjével. Omlós linzertészta öleli a lágy, almás tölteléket, mely bukéját árasztva pihen a rózsákkal telefont porcelántányéron. Nagyanyai örökség ez is, akárcsak a nappaliban álló homokbarna szekrényben egymásra púpozott törölközők. Sietve bekapok egy falatot, a morzsát pedig leseprem a foltos linóleumpadlóra. Elodázott feladatok egyike ez: sepréskor egybemosódik majd a konyha porával, hacsak egy hangya meg nem előzi a tisztaságért folytatott műveletet. Lágy szellő rezegteti a maroknyi, sárgába hajló levelet az udvaron álló almafán. Makacsul ragaszkodnak az ágakhoz, talán ez a ragaszkodás vált az én életem fundamentumává is.

IV.

Karórámra pillantva konstatálom, még van időm indulásig. Pincénk teteje rogyadozik lépteim alatt. Felírom a teendőim közé: új deszkák a régiek helyére. Listám végeérhetetlenségével jelzi számomra életem célját. Ellenőrzöm, hogy elzártam-e a gázt, majd becsukom az összes ablakot, és úgy döntök, mégis előbb elindulok. Fél kézzel húzom be magam mögött az ajtót, a másikkal sután megigazítom az Eladó feliratú táblát. (Nyitott mondat)