Szécsi Noémi: Útban Párizsba
– Kora?
– Huszonegy.
– Hány élő gyermeke van?
– Még leány vagyok.
– Járnak ide leányok is, akiknek élő vagy holt gyermekük van. A kisasszonynak az én rendelőmben szükségtelen úgy titkolóznia, mint a társadalom ítélőszéke előtt. Előttem a betegeimnek, ha azt kívánják, hogy tanáccsal szolgáljak, nem lehetnek titkaik – mondta a doktornő tárgyilagosan, és várakozón tekintett fel az előtte kiterített hatalmas rendelési könyvből, amelybe az adatokat jegyezgette. – Az ifjú hölgy lehajtotta a fejét, és kivarrott fejű sevrócipője orrával körülrajzolt alakzatot a doktornő tisztviselőtelepi rendelőjének lassú kopásában is patinás perzsaszőnyegén, de hallgatott. – A keresztnevét kérem, még egyszer betűzze le.
– M-A-R-C-E-L-L-A, édesapám után, aki neves sportsman, s úgy kívánta, hogy magam is Mars leánya, ernyedetlen harcosnő legyek.
A doktornő ismételten felnézett, hogy tovább fixírozza a túlzásig karcsúra fűzött, fehér florentinkalapos hölgyet. Minden alkalommal megszállta az az önkéntelen sejtés, ha egy úrilány egyedül kopogtatott be hozzá, hogy a látogatás mindkettőjükre nézve csak kényelmetlen lehet, s legtöbbször nem kellett csalódnia.
– Akkor, ha nem tévedek, a kisasszonynak nincs semmiféle hivatása. Házileány, ha úgy tetszik. Ezt beírhatom a rubrikába?
– Csak tessék. – A doktornő a lány csipkekesztyűs kezére pillantott, számba véve, milyen női hivatások passzolnak ehhez az öltözethez. Az némi habozás után folytatta: – Apácskám úriember, és maradéktalanul gondoskodik a családjáról. Sem anyácskám, sem én nem kényszerülünk rá, hogy pénzkereset miatt kilépjünk a világba.
– Akkor a kisasszony talán tanulással üti agyon az időt a férjhezmenetelig? – húzta el a száját az orvosnő. Mindig felszakadt belőle a gúny, ha az excentrikus századvégi lányokat látta, akik újabban már puszta divathóbortból iratkoztak be az egyetemre, húztak nadrágot vagy szálltak biciklire. Az ő ifjúkorában még valódi volt a szenvedés.
– Én, kérem, elhivatott sportlédi vagyok. Azóta vívok, mióta gyenge gyermekkezem a párbajtőrt megbírta. Apácskám maga tanít, treníroz, hogy a hölgyvívók legkiválóbbika legyek.
– Emiatt keresett fel engem? Netán a testét gyakorolva valamiféle sérülést szerzett? Olyan kényes helyen, amelyet férfi orvosnak szégyellene megmutatni? Úgy kérem a spanyolfal mögé fáradni, és vetkőződjék le… Behívom a szobalányt, az segít, ha a fűzőjét is ki kell kapcsolnia. De figyelmeztetem, a józan ész járjon a szemérem előtt, ha súlyos a seb, nem engedhetjük el, hogy a kórházban férfi sebész szeme is lássa, mert bizony összevarrni végső soron ő fogja. Ebben az igénytelen kis házi rendelőben nincsenek meg az antiszepszisnek a műtéthez elengedhetetlen feltételei.
Marcella kisasszony a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy vetkőzni kívánna. Arcán mosoly futott át, szemlátomást egy emlék hatására.
– Apácskám orvosa, aki a katonaorvosi pályáról vonult vissza, csatatéren edződött, oly szabályossággal varr, mint a Singer varrógépe. Saját ebédlőnkben végezte el rajtam a műtétet. Mivel kénytelenségből többnyire férfiakkal edzek, Csiszáry Muki, az edzőpartnerem hosszú vágást ejtett itt, a jobb mell felett… – ujját ott húzta végig, ahol ezüstláncon lógó filigrán órája a mellzsebéhez volt tűzve. – A doktor úr azt mondta, varrás közben képtelen volt nem észrevenni az amazonhoz méltó, páratlan mellizomzatot! – büszkélkedett Marcella kisasszony, elragadtatásában némileg szoborszerű pózt felvéve. A doktornő nyugtázta, hogy a kisasszony, nagyon bölcsen, átsiklik a szemérem kérdései felett, ha vívás közben szerzett sebesülései ápolásra szorulnak.
– Ez esetben végképp nem értem, miben lehetek a kisasszony szolgálatára. Mi a célja?
– Apácskámmal már négy éve is szoros figyelemmel követtük az első olimpiád minden mozzanatát. Fájdalom, nem lehettünk jelen Athénban, oda túlságosan körülményes lett volna elutazni, de apácskám nem sajnált külföldi sportlapokra is előfizetni… Ám ezúttal én is versenybe kívánok szállni!
– Értem már. Tehát a kisasszony támogatásomat kívánja. Vagy tapasztalataimra kíváncsi? Nos, az úttörők sorsa mindig mostoha, elsőnek lenni hálátlan feladat, de a kellő elszántság meghozza majd a gyümölcsét, ha hosszan és tartósan próbálkozik. Már több mint negyedszázada, hogy az 1872. évben, Zürichben megkezdtem az orvosi tanulmányaimat, s lám, pár esztendeje, ötvenéves koromra honosíttattam a diplomámat és elindíthattam magánrendelésemet…
– Minek várnék huszonöt esztendőt? Én most, az elkövetkezendő párizsi olimpiádon szeretnék pástra lépni. S lenni az első magyar olimpika!
– Ahogy tetszik – bólogatott lassan a doktornő, és töltőtollát kissé megrázva egy felkiáltójellel odajegyezte az anamnézis rubrikájába: „Hysterika”. – Mégis miben segíthetem hozzá ehhez? Hallgatom.
Marcella kisasszony zavartan téblábolt, mindeddig le sem ült, csak most helyezkedett el a páciensek számára fenntartott karosszékben, és fogott neki a mondandójának.
– Van valami, amiről pirulok beszélni a kvietált katonaorvosnak. Orvosi dolgokban mutatott gyakorlatias egykedvűségét látva néha már-már belefognék, de nem jönnek a nyelvemre a szavak. Amikor azonban az ön egyik cikkét olvastam a lapokban, szinte hajlottam rá, hogy egy anyácskám korú tisztes úriasszonynak, mint dr. Hugonnai Vilma, mégis megvallanám, ami foglalkoztat.
– Nos, megértem lányos húzódozását. Mondja csak, a falak között marad – tekintett biztatóan a doktornő a lányra. Rajtuk kívül valóban csak élettelen objektumok voltak jelen. Az íróasztal, két szék, paraván és a vizsgálatokhoz használt hófehér lepedővel letakart, magasabb dívány hallgatózhatott.
– Hogyan szűnik meg ez a kényes állapot? – bökte ki a kisasszony, majd csipkekesztyűs kezével egy gyors kört írt le a hastájéka előtt. A doktornő lázasan gondolkodott, mit kellene a hölgy látványából ítélve magától értetődően tudnia. Praxisa eseteinek zömében pontosan onnan eredt a kényes állapot, ahol ez a hölgyike mutatta.
– …Mely külső behatásra jött létre? – kérdezte óvatosan, nyugalmat erőltetve magára, bár lopva a faliórára nézett. Odakinn az előszobában még hárman várnak, egy bablevessel leforrázott cseléd, a Szapáryék migrénes komornája, meg az a szerencsétlen asszony, aki három hete járt ide a rettenetes keléseivel, s lám, most el kell magyaráznia ennek a naiv teremtésnek, hogy az, amit akkor érzett, nem Csiszáry Muki párbajtőrje volt. Vagy hogy szülei óvatlanok voltak, mikor narkózisban magára hagyták az ebédlőben a katonaorvossal, aki úgy varr, mint a varrógép. Marcellának azonban végre megérkeztek a nyelvére a szavak.
– Magától történik meg minden hónapban. A természet törvénye szerint, azt mondják. Ön a kis pamfletjében azt írja, mi, nők minden zökkenő nélkül élhetjük a hószám alatt is hétköznapjainkat, de én megfigyeltem, hogy teljesítményem olyankor lankad. Néha akár két napokig is görcsök gyötörnek, tompa és lassú vagyok, apácskát kétségbe ejtem! Minden, amit az előző hónapban elértünk, úgy omlik össze, mint a kártyavár. Csiszáry Muki azért sebzett meg, mert két másodperces késéssel tudtam csak megvalósítani a jól begyakorolt védekezést, amikor a mellkasom felé szúrt. Ha célom a párizsi olimpiád, nem engedhetek magamnak két másodperceket! Azt kívánom tudni, hogyan szüntethető meg ez a kényes állapot.
– Hiszen akivel vív, az ugyanúgy nő, és ugyanúgy szenved, mint maga.
– De nem aznap!
– Míg nő a nővel versenyez, s nem lesznek férfiakból nők és nőkből férfiak, az esélyek a versenyben, csakúgy, mint az életben és a halálban, egyénenként kimérettek! – Marcella kisasszony értetlen képet vágott, Hugonnai doktornő pedig az órára oldalpillantást vetve legyintett, a kisasszonyt a lehetetlen kérésével együtt két percen belül ki kell dobnia. – Száz szónak is egy a vége: a havi tisztulás nem betegség, amitől meg kell szabadulnia.
– A katonaorvos, mintha csak megsejtette volna gondjaimat, azzal kecsegtetett, hogy ha egy saját maga által kikevert elegyet a bőröm alá injektál, attól a versenyeken élénkebb, ruganyosabb lehetek…
– Nem, kisasszony. Semmiképpen se engedje, hogy önnek bármit befecskendezzen a katonaorvos.
– Hát akkor mihez fogjanak a XX. század sportoló hölgyei, doktornő? Hiszen ön azzal biztatja a magyar leányokat, hogy kitartással mindent elérhetnek. Vajon csak áltat minket? Végső soron örökre testünknek kiszolgáltatott gyenge nők maradunk? Négyévente egyszer van olimpiád, most vagyok ifjú és erős, most kell kvalifikálnom, különben minden munkám oda. Nem várhatok huszonöt esztendeig, mint maga!
– Szorgalom és önfegyelem, egy nő számára ez minden helyzet kulcsa – jegyezte meg a doktornő egykedvűen, bár nem minden ingerültség nélkül, majd haladék nélkül felpattant, hogy a pácienst kitessékelje.
– Ez hát az utolsó szava?
– Higgyen és reméljen, Marcella! Mi, többiek is így teszünk – mondta doktornő oda sem tekintve, és a kitárt ajtóban állva határozottan szólt ki az előszobába: – Kérem a következőt!