Kántor Zsolt versei

A test és az éj Mintha forrássá válna a csigalépcső, s ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme. S a tenger a szobába egy felhőt ereszt be, mint a mese ajtaján a piperkőc Kérő. Most az egész lakás egy hajóvá alakul át. S a pereme, akár a poharak ajka. S ködfolt egy nő. Talán pesztonka. Dajka. Két bölcsőt ringat. A múltat és a mát. Megreccsen a könyvespolc és az ágy. S a hölgy álmában hűtlen bohócának megbocsát. Így a hullámok a megérzések partjait mossák! A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész. A szekrényből szagok: a naftalin, a mész. Elindul minden. Mint viharba került kabin. Hamvas lánytesten szakad szét az ing. A tél belebújt a nyárba A méz íze, akár a nyelv. Enyhül a nyilallás, ami a garatnál kulminál. Csurom hínár a gondolkodás, egy régi képet kiváj. S egy metaforát. A Holdat, a túlfolyás foglyát. Beleugrott a nyár a befőttes üvegbe. Viszlát! Mint versek a kötetbe. A memória pitypangként szaporodik. Ha beavatkozol a kristályosodásba, bezárul. S hirtelen előáll a teljes jelenlétet nélkülöző beállítódás. Kivonni a személyiséget. Kivonulni az artikuláció „alól”. A lemeztű megbotlik. És a szöveg a partjelzőre kinéz. A karmester megérinti a krupiét. Az emberek megnyugodnak, a zene újra indul. Csak egy fotó lóg le róla a díszlet alá. Az idő járkál. Fel s alá. Felfeslik a hétfőnél a falinaptár és visszafelesel. Azt mondja az esőcseppnek: frigid mimóza. A sakktáblán hervadozik éjszaka óta, egy pici rózsa. (Nyitott mondat)